Az állam a működéshez szükséges költségeket többféle forrásból fedezi. Ezek közül
a 19. században a legfontosabbak az adók, a jövedékek, az illetékek és az állami
üzemek bevételei voltak. Az illetékek az állami rendes bevételek 8-9 %-át jelentették.
Az illeték az államigazgatás szervezeteinek igénybevevői vagy az államigazgatás
valamilyen tevékenységének kiváltói által kötelezően fizetendő összeg, amely az
ezekkel kapcsolatos állami költségek egy részének megtérítését szolgálja. Ez a
költségtérítés lehet rögzített összeg, sávosan változó, vagy százalékosan meghatározott.
A korabeli illetékeket az 1850. évi nyílt parancs, az 1868. XXIII., 1869. XVI.,
1873. IX., 1875. XVI., XXV., 1881. XXVI.,XXXIV. és az 1887. XLV. törvénycikkekszabályai
szerint rótták ki.
A felragaszható illetékbélyegek megjelenése előtt az illetékek befizetését nyugta
kiállításával igazolták, emellett az okiraton is rögzítették a befizetés tényét.
1868-tól találkozhatunk az úgynevezett okirati szignettákkal, amelyek az okiraton
- a kézírás helyett - a megfelelő összeget is tartalmazó, részben dombor
bélyegzéssel bizonyították a befizetés megtörténtét. Két szignetta típust alkalmaztak:
az egyiknél a szignettát nyomdai eljárással az okmánypapír ívére még a felhasználás
előtt rányomtatták (Vorratsstempel), a másiknál az okirat elkészülte után került
a bélyegzés az okmánypapírra (Erfüllungsstempel).
A hirdetvény és naptárszignetták kivételével az okirati szignetták alkalmazása
1854-ben az okmánybélyegek bevezetésével megszűnt.
A hírlapok és irodalmi folyóiratok megjelentetése is adóköteles volt. Az adóbefizetést
igazoló hírlapilleték-szignetták bevezetésére 1789-1791 között átmenetileg már
sor került. A végleges alkalmazás 1803-tól valósult meg, majd a századfordulóig
tartott. Magyarországon a kiegyezés után, 1868-tól magyar címeres hírlapilleték-szignettákat
alkalmaztak.A kiadóvállalatok a hírlapok nyomtatása előtt az első oldalak papíríveit
kötelesek voltak az adóhivatalnak bemutatni, ahol azokat az adó befizetése után
szignettával látták el. A nyomtatás csak ezután következhetett.
Az okiratok illetékdíjának lerovására a világon először - 1854. november
1-jétől - Ausztriában és tartományaiban használtak felragasztható bélyegeket.
(Az 1853. március 1-jén megjelent hírlapilletékbélyeg is felragasztható bélyeg
volt, de nem illeték, hanem adó befizetésének igazolására szolgált.)
Az
illetékbélyegek a bécsi állami nyomdában készültek, felhasználva Alois Auernak,
a nyomda akkori igazgatójának az osztrák szabadalmi hivatalnál 1852. október 12-én
bejelentett, és 7698. számon nyilvántartott, autoplasztika vagy fiziotípia néven
ismertté vált sokszorosító eljárását.
A Kaiserlich-königliche Hof- und Staatsdruckerei 1804-ben alakult Bécsben a császári
udvar és az állam nyomtatványigényének biztosítására. 1841-től emelkedett ki a
középszerűségből, amikor a nyomda irányításával Alois Auert, a nagy szakmai műveltséggel,
alkotó gondolkodásmóddal és páratlan munkabírással rendelkező, a kormányzat által
is elismert nyomdászt bízták meg. 1850 körül már a világ első sokszorosító intézetei
között emlegették az akkoriban 800-nál több alkalmazottal működő bécsi állami
nyomdát. Auer a nyomda fejlesztése során a saját maga által kidolgozott betűméret-rendszer,
az Auer-tipometria szerint újraöntette a nyomda betűit, az alkalmazott betűcsaládok
számát jelentősen megnövelte, a fasajtók helyett nagyobb nyomásfelületű vassajtókat,
ill. gyorssajtókat hozatott, technológiai újításokat vezetett be: a kemitipiát,
a réz- és acélmetszést, a galvanográfiát, a fotográfiát, a hialográfiát, a kőnyomtatás
különböző módozatait. Ezekről mintanyomatokkal illusztrált könyvet is írt.
Az Auer által kifejlesztett autoplasztika vagy fiziotípia a fényképezés ipari
gyakorlatba való átültetése előtt valóban jelentősnek értékelhető. Az eljárás
során a természetből származó tárgyat rézlap borítással puha ólomlapba préselték.
Az ólomlenyomat tökéletesen visszaadta a tárgy legfinomabb mintázatát is. Nagyobb
példányszámú nyomtatási igény esetén a lenyomatról a galván-másolat, majd magas-
vagy réznyomóforma készült. Amennyiben a sokszorosítani kívánt tárgyat sérülésmentesen
szerették volna megőrizni, a tárgyról gutta-percha másolatot készítettek, amelyet
ezüsttartalmú oldattal bevonva tettek elektromos vezetővé, galvanizálásra alkalmassá.
A galván másolatról történt a nyomóformakészítés, majd a nyomóformáról a nyomtatás.
A pénzértéket képviselő nyomtatvány előállításánál fontos feladat a hamisítás
elleni védelem. Az első illetékbélyeg-kiadásoknál a vízjeles papír, az alnyomat,
a finom rajzú rézmetszet és a kombinált nyomtatási eljárás jelentette a védelmet.
A vízjeles papírt több papírgyár szállította a nyomdának, köztük a schlögmühli
állami papírgyár is, amelynek vezetését az ötvenes évek végén az osztrák pénzügyminisztérium
szintén Auerra bízta, aki az állami nyomdában akkorra már kiváló pézügyi eredményeket
ért el. Az illetékbélyegek előállításakor alnyomatként falevél részletet választottak,
amelynek mintázata autoplasztikai eljárással készített nyomóformáról, magasnyomtatással
került a papírra. Az illetékbélyegek középrésze neves illusztrátorok metszetei
alapján mélynyomtatással (réznyomtatás), a névérték magas-, illetve mélynyomtatással
készült. A gyártási folyamatban a nyomtatás után az ívek sorperforáló géppel történő
perforálására került sor, majd a hátoldal enyvezése következett.
Az első osztrák illetékbélyeg-kiadás, 1854
Az 1867-es kiegyezés során létrejött ideiglenes pénzügyi egyezmény a magyar pénzügyi
kormányzat számára lehetővé tette illetékbélyegek kiadását is. Ezek a bélyegek
szintén a bécsi állami nyomdában készültek, de kizárólag Magyarországon használták
azokat. 1868 júniusában kerültek forgalomba. A levélerezet-minta magasnyomással,
a névértéket tartalmazó, névértékenként különböző grafika pedig mélynyomással
készült.
Az első magyar illetékbélyeg-kiadás, 1868
A Határőrvidék illetékbélyegei az 1868-71-ig tartó átmeneti időszakban kétfejű
sast ábrázoló, vékonyvonalú felülnyomással kerültek forgalomba, az illeték azonban
a magyar kincstár jövedelmét növelte.
A határőrvidék illetékbélyegei, 1868
A pénzügyminisztérium ebben az időszakban összevonta, és a pénzügyi igazgatás
önállóvá válása következtében megnövekedett nyomtatványigénye miatt, jelentős
költségráfordítással továbbfejlesztette az irányítása alá tartozó két nyomdát,
a Magyar Királyi Államnyomdát és a Magyar Királyi Kataszteri Kőnyomda Intézetet.
Az illetékbélyegek 1869-től készültek a magyar állami nyomdában. A gyártáshoz
szükséges berendezések nagy részét, a nyomóformákat, a rézsajtókat és a személyzet
képzését is a bécsi állami nyomda biztosította. Az összevont nyomda későbbi igazgatója,
Norbert Bauer háromszögelő mérnök személyesen vezette az erre vonatkozó tárgyalásokat,
a technológia átvételét. A bélyegeket eleinte az osztrák nyomdától átvett vízjeles
papírra nyomtatták, később vízjel nélküli papírra. A nyomtatás 1873 második felétől
ismét vízjeles papírra történt. A vízjel 1873-tól Magyar Királyi Bélyegek (kr,
F) szövegű ívvízjel, 1876-tól Krajcár és Forint vízjel, 1881-től kr vízjel. A
középrész színe kezdetben fekete, az alnyomaté zöld. Ez a színösszeállítás 1880.
január 1-jétől módosult, a krajcáros alnyomat barna, a forintos rózsaszínű lett.
1891-től a középrész színe is megváltozott, a krajcáros zöld, a forintos kék,
a krajcáros alnyomat szürkésbarna, míg a forintos szürke lett. A bélyegperforálás
kezdetben sorfogazással történt, majd 1887-től a fésűsfogazást is bevezették.
Ekkor a bélyegív beosztása is megváltozott, a fésűsfogazás miatt szükségessé vált
a bélyegképek közötti távolság növelése is.
Az első illetékbélyeg-kiadások 1898. augusztus 31-ig, a valutarendszer megváltozásáig
voltak forgalomban. Az ezüst alapú valutarendszerről a nemzetközi gyakorlatban
akkor már előnyösebben alkalmazható aranyalapú valutarendszerre történő áttérési
javaslat 1891-ben került a kormány elé. Az átállás 1892 augusztusában kezdődött,
majd hét év türelmi idő után 1900. január 1-jével ért véget. 1898. július 1-jén
már korona fillér névértékkel bocsátották ki az illetékbélyegeket. A régieket
még két hónapig használhatták.